Csillag Tibor
Történetek az illatokról, a csendről és azokról a helyekről, ahová mindig visszatérünk.
Az illatok emlékeznek helyettünk.
A történetek hazavezetnek.
Miért írok?
Nem azért írok, hogy válaszokat adjak.
Azért írok, mert vannak történetek, amelyek úgy élnek bennünk, mint egy régi ház illata, egy kert csendje vagy egy levél, amelyet valaki évtizedekig őrzött.
Hiszem, hogy a legfontosabb dolgok nem hangosak.
Csak jelen vannak.
A hegy nem enged el
Erdély hegyei között nemcsak az ösvények vezetnek mélyebbre.
Vannak találkozások, amelyek megváltoztatják az embert.
És vannak hegyek, amelyek nem engedik el.
A könyvek világa
A Lélek Illata
Amikor egy nő elindul a város zajából a természet csendje felé.
Levendula. Rozmaring. Egy nagymama kertje.
És a felismerés, hogy amit keresünk, gyakran már bennünk él.
Amit a viasz őriz
Egy régi ház.
El nem küldött levelek.
Méhviasz és levendula.
Egy történet arról, amit az idő sem tud elvenni.
Az eső utáni levendula
Az első cseppek után a kert megváltozik.
A por eltűnik a levelekről, a föld mélyebben lélegzik, és a levendula illata hirtelen erősebb lesz, mint percekkel korábban.
Mintha az eső nem elmosta volna a nyarat, hanem előhívta volna.
Vannak illatok, amelyek nem megérkeznek.
Hanem hazahívnak.
Napló a kertből
A pad, amely még mindig őrzi a nyarat
Vannak helyek, amelyek nem felejtenek.
A kert végében áll egy öreg pad. A festéke megkopott, a deszkái megszürkültek az időtől, de amikor ráülök, néha úgy érzem, még mindig ott van benne egy augusztusi délután melege.
Az emlékezet nem mindig bennünk lakik.
Néha a tárgyak őrzik helyettünk.
Amit végül mégis leírtam
Sokáig azt hittem, vannak mondatok, amelyeket jobb magunkban tartani.
Aztán egy este leültem a kertben, és egy üres lap került elém.
Nem azért írtam, hogy elküldjem.
Azért írtam, hogy meghalljam, amit addig nem mertem kimondani.
Néha a levél nem a címzettnek készül.
Hanem annak, aki írja.
Levél tőlem
Időnként írok egy levelet.
Nem gyakran.
Csak amikor van mit megosztani.
Egy történetet.
Egy illatot.
Egy emléket.